III. A TEVÉKENYSÉGKÖZPONTÚ ÓVODAI NEVELÉS
CÉLJA ÉS FELADATAI:
A tevékenységközpontú óvodai nevelés a gyermek középpontba helyezését és az óvoda nevelési funkciójának kiteljesítését tekinti alapvető feladatának. A gyermeki személyiséget úgy definiáljuk, mint az egyedi, megismételhetetlen, mással nem helyettesíthető indivídum és szociális lény aktivitását. A gyermek, fejlődő személyiség, fejlődését genetikai adottságok, a belső fejlődés – az érés – sajátos törvényszerűségei, a spontán és tervszerűen alkalmazott környezeti hatások együttesen határozzák meg.
Az óvoda, nevelő intézmény, s mint ilyen a gyermeki személyiség teljes kibontakoztatására, nevelésére, fejlesztésére törekszik. Tehát nem csupán „megengedi”, hogy a gyermek fejlődjön, nem passzívan szemléli ezt a fejlődést, hanem lehetővé teszi, elősegíti azt, tudatosan tervezett, szervezett nevelési helyzetek megteremtésével.
Az emberi jogok és a gyermekekt megillető jogok, alapvető szabadságok tiszteletben tartásának megerősítésére irányul nevelőmunkánk, az egyenlő hozzáférés biztosításával.Fontosnak tartjuk, hogy a gyermeket – mint fejlődő személyiséget gondoskodás és különleges védelem illeti meg.
A tevékenységközpontú óvodai nevelés a 3-7 éves korú gyermekek szociális életképességét (életre nevelését) minden későbbi fejlődés alapjaként kezeli, a pedagógiai célok és feladatok centrumába tudatosan az együttműködési és érintkezési képességek fejlesztését állítja, azaz kooperációra és kommunikációra kívánja képessé tenni óvodáskorban a gyermekeket.
A kooperáció és a kommunikáció az adott nevelési intézmény lehetőségei között valamennyi nevelési helyzetre vonatkozóan a következő konkrét tartalmat foglalja magába:
1. A kooperáció konkrét tartalma:
a társas, közösségi és egyéni élet feltételeinek közös összehangolt erőfeszítésén alapuló
újratermelése.
2. A kommunikáció konkrét tartalma:
a közmegegyezésre (a konszenzusra) való törekvés mindazokban a kérdésekben, amelyek az együttélés és az együttműködés előkészítését, lebonyolítását, ellenőrzését és értékelését szolgálják
Az óvoda a pedagógiailag segített, ösztönzött szocializáció minél teljesebb megvalósítására törekszik. A kisgyermeknek ahhoz, hogy boldoguljon, meg kell tanulnia beszélni, közlekedni, az eszközöket használni, a társakkal együttműködni, el kell lesnie a mindennapi élet adta szerepeket, magatartásmintákat. Ez akárhogyan is nézzük, komplex létfeladat, a szociális tanulás intenzív formája. Ennek egy részét- eltérő kulturális színvonalon- a családok teljesítik. Az óvoda azonban nem csupán kiegészítő szerepet játszik az elsődleges szocializáció folyamatában, hanem arányos fejlesztését, intenzitásának fokozását, magasabb színvonalra emelését is vállalja, azaz kiegészíti, kiterjeszti, felerősíti a szociális tanulást.
A társadalom és az egyén kölcsönviszonyának valamiképpen a nevelés fogalmában is
tükröződnie kell.
Felfogásunk szerint a nevelés a társadalom számára szükséges egyéni képességek
intenzív fejlesztése, a mi esetünkben a tevékenységközpontú óvodai nevelés célja:
A 3-7 éves korú gyermekek társadalmi gyakorlatra való általános felkészítése, amely magába foglalja:
a, a teljes gyermeki személyiség fejlesztését a tevékenységek által és a tevékenységeken
keresztül.
b, az életre való felkészítést a tevékenységek által és a tevékenységeken keresztül.
Ez a pedagógiai program- az óvodás gyermek szociális életképessége növelése érdekében- fejlesztő hatásokban gazdag nevelési alaphelyzetek, megteremtését feltételezi. A nevelési alaphelyzet mindenek előtt az adott nevelési intézményre jellemző tevékenységek,
együttműködési formák, kapcsolatok, fejlesztő hatások és fejlődési lehetőségek összefüggő rendszerében és által létezik.
A nevelés, mint „tudatos értékválasztás” a nevelési helyz
1. A szükségletek szerepe a nevelési cél elérésében:
A gyermek, fejlődő személyiség, ezért a gyermeknek sajátos, életkoronként, életkori szakaszonként és egyénenként változó testi, lelki szükségletei vannak. A szükségletek kielégítésében, a gyermeki és tárgyi környezetnek meghatározó szerepe van. A környezeti hatások közül a család szerepe igen jelentős, hiszen a család az első szocializációs színtér, amely a kisgyermeket formálja. A családi hatások a legtöbb esetben nem tudatosan tervezettek, sokkal inkább jellemző rájuk, hogy spontán módon valósítják meg a „társadalomba való bevezetés” feladatait. Természetesen a különböző kultúrájú családok másként viszonyulnak a gyerekhez, a gyereknek a családban elfoglalt helyéhez, és más-más szerepet szánnak neki a családi életen belül. A családi nevelés mellett az óvodának igen nagy szerepe van (lehet) az elsődleges szocializáció során. Az óvoda nagy előnye a családdal szemben, hogy a családénál tágabb, tagoltabb szocializációs erőteret hoz létre. Tudatosan alakítja, építi, kombinálja azokat a nevelő hatásokat, amelyekben az együttműködés és a társas érintkezés elemi formái integráns egységet, szerves, kölcsönös kapcsolatot alkotnak. Az óvoda tehát, nem a spontán szocializációnak a színtere, ahol az elemi kooperációs és kommunikációs formák tudatos kibontakoztatása folyik. Az óvodáskorú gyermekek érzelmi állapotát, befolyásolhatóságát nagymértékben az a családi atmoszféra határozza meg, amelyben élnek. Az érzelmi alapigények kielégítése, pl: a biztonságérzet, védettségérzet a feltétele annak, hogy a gyermek a környezete iránt érdeklődést mutasson, kezdeményezzen, más emberekhez is kötődjön. Az óvodapedagógus nagyon eltérő érzelmi kívánalmakkal találkozik.
Az óvodában a gyermek egyéni igényeit megértéssel fogadni, és empátia készséget mutatni
ugyanúgy, hozzátartozik az érzelmi neveléshez, mint a kiegyensúlyozott, harmonikus alaphangulat kialakítása. Az olyan óvodai atmoszféra, amelyik sokoldalú érzelmi kifejezéseket és pozitív élményeket tesz lehetővé, hozzájárulhat a gyermek boldog alaphangulatának kifejlődéséhez és ezzel együtt a másik megértéséhez. Azok a gyerekek pedig, akik viselkedési nehézségekkel és zavarokkal küzdenek (agresszivitás, gátlás), különösen sok figyelmet és megértő nevelői magatartást igényelnek.
A nehezen szocializálható, lassabban fejlődő, alacsonyabb fejlettségi szinten álló, érzékszervi, értelmi vagy mozgássérült, hátrányos helyzetű, halmozottan hátrányos helyzetű, az elhanyagolt, valamint a kiemelkedő képességű gyermekek nevelése speciális ismereteket, sajátos törődést igényel, szükség esetén megfelelő szakemberek (pszichológus, logopédus gyógypedagógus, konduktor stb.) közreműködésével.
Az érzelmi nevelés feladatai:
- A szeretet és kötődés képességének fejlesztése
- A mások iránti tisztelet, megbecsülés érzésének fejlesztése
- Az élménybefogadás képességének fejlesztése
- Az érzelmek kifejező képességének fejlesztése
- Az ösztönök és az érzelem irányításának fejlesztése
- Az érzelmi zavarok tompítása, leépítése
A fejlesztés tehát azután kezdődik, miután a gyermek beilleszkedett a csoportba, jól érzi magát, alapvetően derűs, vidám légkör veszi körül, megismerkedett a felnőttekkel és a gyermekekkel, azaz bátran, biztonságosan mozog az őt körül vevő környezetben. A gyermekek gondozása az óvodai nevelőmunka alapvető feladata; olyan sajátos nevelési feladat, melynek színvonalas megvalósítása nemcsak a gyermek személyiségének fejlesztését alapozza meg, de lehetővé teszi, a gyermek további fejlődéséhez nagymértékben hozzájárul.
Az óvodapedagógus feladatai a gyermeki szükségletek kielégítésében:
- Az egészséges óvodai környezet megteremtése
- A nyugodt, kiegyensúlyozott, szeretetteljes óvodai légkör kialakítása.
- A gyermek megfelelő gondozottságának biztosítása.
- A gyermek alapvető fizikai szükségleteinek kielégítése.
- Különbözőségek elfogadására nevelés.
- A szülőföldhöz való kötődés megalapozása (szűkebb és tágabb környezetének megismerése – községünk környékén tett séták, kirándulások pl. csatornapart, Duna part, óvodai ünnepélyeink és községi rendezvények alkalmával)
- A gyermek-pedagógus, gyermek-dajka, gyermek-gyermek kapcsolatot pozitív attitűd, érzelmi töltés jellemezze.
- Pedagógus kommunikációja, bánásmódja, másokkal kapcsolatos viselkedése modell értékű legyen a gyermek számára. (Az óvodapedagógust segítő dajkák is törekedjenek erre.)
AJÁNLOM AZ OLDALT
